A transzgenerációs hatások, vagyis azok a szemléletek, viselkedésminták, gondolkodási formák, melyeket felmenőink hagytak ránk örökül, a pszichológiai kutatások fontos részterülete. A környezeti változásokra való gyors reagálásunk sokszor azon múlik, milyen mintákat sajátítottunk el az első néhány évünkben. Ezeket a mintákat jórészt a szüleinktől vesszük át, ők pedig azt adják nekünk, amit kisgyermekként a saját szüleiktől tanultak el, s ez így megy generációról generációra.

Kutatók sok esetben arra találtak bizonyítékot, hogy az úgynevezett transzgenerációs trauma egy igenis létező, a mindennapjainkban tapasztalható jelenség. Számos depressziós, szorongó, alacsony önértékeléssel bíró, szuicid hajlamokkal rendelkező beteg nagyszülei közvetlenül érintettek voltak a holokauszt borzalmaiban. Emellett háborús veteránok, szexuális abúzust elszenvedett nők leszármazottaiban is kimutatható, hogy az áldozatok gyermekei is jellegzetes tüneteket produkáltak, mintha maguk is elszenvedték volna a tragédiát. Ez a lappangó információ átadás akkor is megtörténik, ha az ember mindent elkövet ellene.

Sok nő fordul segítségért pszichológushoz, családállítóhoz, kineziológushoz annak kiderítésére, hogy miért és honnan erednek a belsőjét, ha úgy tetszik, lelkét szorongató negatív érzések. Az egyik legfontosabb tényező maga a titok. A személyes titkainkat féltve őrizzük, nem beszélünk a súlyos traumákról, ami az utódnemzedékben az izoláltság érzetét erősíti. Benne van a levegőben, hogy valami történt, de mivel nem kapunk rá egyértelmű magyarázatot, gyermekként a fantáziánkra vagyunk hagyatkozva. Szakértők szerint ráadásul a kisgyermek sokszor olyan testi-lelki közelségben él az édesanyjával, hogy átveszi érzéseit, s ezzel együtt félelmeit, szorongását és minden elnyomott érzését is. A kutatások arra is találtak bizonyítékot – írja Varga Katalin A transzgenerációs hatások című tanulmányában, hogy az anorexiás nők édesanyja vagy nagymamája életének egy bizonyos szakaszában csont és bőr volt (lásd holokauszt), s az ezzel együtt járó, megöröklött érzések betegítik meg a jelenben, ahogyan materializálja ősei traumáját. Bizonyított tény az is, hogy női ágon, az éhezésnek kitett nagyanyák gyermekei, unokái rövidebb ideig élnek akkor is, ha az utódok mindennapjaiban már nem volt probléma a nélkülözés.

Mi a magyarázata a jelenségnek?

Vitán felül áll, hogy genetikai mintázatunkat a szüleinktől kapjuk, ahogyan ők is a szüleiktől örökölték meg azt. Külsőleg emiatt hasonlítunk a legközelebbi családtagjainkra. Több emlősnél kimutatható, hogy magzati vagy újszülött korban elszenvedett környezeti károsítások (például bizonyos toxinok) nemcsak a fejlődő egyed felnőttkorában megjelenő betegségekkel (például kardiovaszkuláris problémák, anyagcserezavarok, tumor) hozhatók összefüggésbe, hanem transzgenerációs módon továbbítódnak az elkövetkező generációkra is, ezekben reprodukciós problémákat létrehozva.  Ám nem látható, ezért nehezebb bizonyítani, hogy nem csak a külső tulajdonságainkat, hanem személyiségünket, lelkivilágunkat is ugyanígy meghatározhatják felmenőink tapasztalásai. Ezt számos kineziológiai módszer bizonyítja nap mint nap.

Szándékos emberi kutatások nincsenek a témában, ennek egyik része etikai okokra vezethető vissza, másrészt pedig az emberi generációváltás hosszabb annál, mint hogy valaki vizsgálni tudja azt évtizedeken keresztül. Egyes történelmi események viszont alkalmat adhatnak a vizsgálódásra. Az epigenetikai kutatások pszichológiai szempontból legizgalmasabb részei azok, amelyekben a környezeti hatást a társak, jellemzően az anya viselkedése jelenti. Mivel az anyai gondoskodás és a felnőttkori párkapcsolat neurobiológiailag összefüggenek, nem meglepő, hogy az újszülött korban megtapasztalt anyai gondoskodás nemcsak a felnőtté vált állat gondoskodási képességeire, hanem a szaporodási készségére is hat. Patkányoknál mutatták ki, hogy azon egyedeknek az utódai, melyek gondoskodó szülőnek bizonyultak, kevesebbet szaporodtak, mint a „hanyag” patkányok utódai. Ennek oka, hogy a törődő szülők kölykei nagyobb eséllyel maradtak életben, így kevesebb példány születése is elégendő volt egy bizonyos egyedszám eléréséhez (gondoljunk csak saját társadalmunkra). Az utódok sorsát és mennyiségét tehát nem a genetikai örökségük határozta meg, hanem az anyai, tudatalatti, ösztönös viselkedés. Az anyai gondoskodás továbbá meghatározta az utód stressztűrő képeségét is. A törődő szülők kölykei stresszhelyzetben jobban teljesítettek, például a labirintusban jobban tudtak tájékozódni, mint hányatott sorsú társaik.

Kutatások azt bizonyítják, hogy az anyai gondoskodás minősége az unokáig is elér. A terhesség alatt lezajlott stressz ellen a magzatot egy bizonyos szintig védi a placenta. Amennyiben a stressz szint meghaladja ezt a határt, az a magzatra is hatással lesz, beindulnak bizonyos kedvezőtlen biokémiai folyamatok. Legfőbb tünetei a hiperaktivitás, a kognitív és szociális viselkedésbeli hiányosságok. Nemzetközi felmérések arra is találtak bizonyítékot, hogy a születés és a szülés körülményei milyen nagy hatással vannak az anyára és a gyermekre. Egy-egy kineziológiai oldás gyakran csak az élet ezen területén dolgozik. Svéd kutatók az epidurális érzéstelenítés, másnéven EDA mellett szült anyáknál magasabb értéket találtak a szomatikus szorongás, az izomfeszültség, az indirekt agresszió, az irritábilitás terén, mely eltérés a szülés után 6 hónappal is kimutatható volt. A kutatók a személyiségváltozást az EDA hatására bekövetkező hormonális módosulással magyarázzák. Ez a mintázat az anyai személyiségprofilban meglehetősen erősen felveti, hogy vajon az ilyen élményekkel jellemezhető nők valóban élvezik-e anyaságukat, és a gyermekük gondozását optimális szinten látják-e el? – írja Varga Katalin a tanulmányában. Utalva ezzel arra, hogy már a születésünk pillanatában eldőlhet, hogy milyen érzelmi csomagot kell a hátunkon cipelnünk nőként az elkövetkező évtizedekben. Persze hiba lenne minden lelki problémánk miatt az őseinket hibáztatni. Saját életünk eseményei is sodorhatnak minket a magányosság felé, de érdemes ilyenkor elgondolkodni, hogy ezek valóban a mi érzéseink vagy egy generációkon átívelő terápia aktív részesei vagyunk? Ez nem megy egyik napról a másikra. Ismernünk kell hozzá elődeink életét, tapasztalatait, gyermekkori élményeiket, szülői képességeiket. Sajnos gyakran előfordul, hogy már nincs kit megkérdeznünk ezekről a dolgokról, ilyenkor régi családi fotók vagy az adott település története sokat segíthet.

Hogyan öröklődnek a negatív minták

Ha a generációkat számokkal illetjük, akkor elmondható, hogy az első generáció az, amely elszenved egy bizonyos negatív élményt, átél egy traumát. A konfliktus itt olyan erős hatással van az emberre, hogy inkább nem beszél róla, bezárja egy mentális kriptába és soha ki nem engedi onnan. Ez a konfliktus bármi lehet: házasságon kívül fogant terhesség, háborús bűnök, szexuális erőszak, tömegszerencsétlenség, súlyos betegségek, baleset stb. A második generáció életében mindez fantomként bolyong. Egy-egy elejtett szó vagy feltételezés életre hívja az eseményt, újra felszínre jönnek az érzések, testi tünetek jelennek meg (pl. rosszullét, szorongás, gyulladások), amelyekre látszólag semmilyen magyarázat nincs. A harmadik generáció lesz az, amelyik már nem csak érzi, hanem újra verbalizálja is az eseményt. Faggatózni, kérdezősködni kezd a szüleitől a nagyszülők megpróbáltatásairól, tudatosan foglalkozik a témával, annak fájdalmával, bűntudatával és megpróbál megoldást találni, oldani a belső feszültséget. Bárkiből lehet egyes generáció, de egyszerre lehet tagja a másodiknak, harmadiknak, attól függ, mikor történt az adott esemény. Pszichológiai szempontból olyanok vagyunk, mint egy jegyzetfüzet. Az első oldalra tollal, jól láthatóan felírunk valamit, majd kitépjük a lapot és magunkkal visszük. A következő lap tisztának látszik, csak közelebbről nézve látható, hogy még belevésődve látszik minden, amit az előző lapra írtunk. S ha elég erősen nyomtuk rá a tollat (ha elég mély volt az érzelem), akkor még a következő lapokon is nyomot hagy az üzenet.