A kineziológiában fontos szerepet kap az arc felépítésének vizsgálata. Az elv szerint az arc vonásai, a szemöldökök, a száj, a szemek különböző belső tulajdonságokra engednek következtetni.  Gondoljunk csak bele, miért lett egyre szélesebb a nők állkapcsa az elmúlt évtizedekben, miért vékonyodik el egy gyermek arca, ha a szülei válnak, vagy az érzéseiről csak ritkán nyilatkozó férfi felső ajkai hová tűnnek idősebb korban?

A testkód nem mai találmány, barlangrajzokról tudjuk, hogy már az ősember is állatokhoz hasonlította társait azok jellemvonásai alapján. Az ókori egyiptomban Ehnaton (i.e. 1300-as évek) foglalkozott ezzel a tudományággal, a görögöknél  Hippokratész, Galenus és Arisztotelész. A középkorban arab filozófusok végeztek alkatfunkciós megfigyeléseket, később katolikus kolostorokban tanulmányozták a témát, bár az egyház valójában eretnekségnek tartotta az elméletet.  Az 1800-as években fiziológusok és anatómusok koponyaméréseket végeztek és ebből következtek a személyiségjegyekre.

A frenológia, más néven koponyadudor tan rendkívüli érdeklődésnek örvendett a 19. században. Ezt ötvözve a személytannal (perszonológia) és a külsőből való jellemkövetkeztetésekkel (fiziognómia) a 20. század derekán az amerikai Whiteside házaspár egy meglepő kísérletbe kezdett. Több mint ezer véletlenszerűen kiválasztott férfi és nő vett részt egy tesztben, melyben alkatfunkciós jellegzetességeket vizsgáltak. A tesztet mindenki kitöltötte saját magáról és egyet egy közeli ismerős is kitöltött róluk. Egyet egy távoli ismerős és a tesztet készítők is – először látták életükben a tesztszemélyt – leírták, mit gondolnak, milyen személyiséggel bírhat az alany a külső jegyei alapján. Az eredmények kiértékelését követően 1 százalék eltérést mutattak a tesztlapok.

Ma már tudjuk, hogy agyunk mindössze a másodperc tört része alatt feltérképezi a másik ember arcvonásait. Szinte azonnal szimpatikusnak vagy épp ellenszenvesnek érezzük azt is, akivel még egy szót sem váltottunk. Ennek egyik oka, hogy elménk a korábbi tapasztalatainkból merítkezve akaratlanul is megítél mindent és mindenkit. Legyen az párválasztás, állásinterjú, lakásvásárlás vagy csak bármilyen interperszonális kapcsolatot igénylő élethelyzet, szemünk egy szemvillanás alatt végigpásztázza a másik embert a feje tetejétől a lábujjáig.

Alap testkódok, amiket nem árt, ha ismer:

Homlok – érdekes megfigyelni egy csapatmunka során, hogy ki az, aki az azonnali cselekvés híve és ki az, aki részletekbe menően képes elgondolkodni a megoldáson. Akinek egyenes, függőleges vagy (nagyon ritkán látható ilyen) előredőlő a homloka, attól ne várjunk gyors reagálást. Ő vélhetően tízszer végig gondolja majd a folyamatot, lejátssza fejben az összes létező lehetőséget és csak ezután dönt. Ehhez képest, akire oldalról ránéz és látja, hogy hátradőlő homloka van, az már a lábával dobol türelmetlenül, alig várja, hogy elsüljön a rajtpisztoly és a tettek mezejére léphessen.

Archossz, arcszélesség – a köznyelvben áldozattípusként említjük azt, aki sokkal könnyebben birkózik meg a feladataival, mint a bántástól való félelemmel. Arcának szélessége harmad akkora, mint a hossza. Rendkívül nehezére esik kapcsolatot létesítenie olyannal, akiben látja, hogy veszélyeztetheti a nehezen kialakított érzelmi biztonságát. Az ilyen ember természeténél fogva óvatos, az önbizalmat tanulta vagy még csak most tanulja. Ezzel szemben a kerek arc a magabiztosság, az egészséges önismeret jele.

Szemek – az egymáshoz közel ülő szemek egy revizor, egy lektor, egy közgazdász esetén szinte természetesek. Aki ilyen külső jegyekkel él, az arra fókuszál, ami máshogyan van, mint kellene lenni. A tökéletességre törekszik, saját magával szemben is. Eközben a távol ülő szemek tulajdonosa nem hogy nem figyel a részletekre, észre sem veszi azokat. Nem stresszeli  semmi, könnyed hozzáállással közelít mindenhez. Ám nem link, hiszen minden feladatát elvégzi, csak épp a saját tempójában.

Szemöldök – ha egy társaságba tévedünk, ne lepődjünk meg azon, hogy lesznek ott az átlagnál közvetlenebb, barátságosabb személyek is, akik azonnal itallal kínálják, leveszik a nők kabátját, ezzel lehetőséget lopva akár egy szinte észrevehetetlen testi kontaktusra is. Bár egyébként is szívesen veregetik a másik vállát vagy beszélgetés közben megérintik a másik karját, kézfejét. Ők mindenki barátai, a „Hogy vagy, mi újság?” kérdések kifogyhatatlan készlettárai. Ezzel szemben lesznek, akik a falnál állva, egy pohár itallal a kezükben szemlélődnek, nem állnak szóba bárkivel, emiatt  - tévesen – nagyképűnek tarthatják őket. Előbbi alacsonyan ülő szemöldökkel rendelkezik, utóbbi magasan hordott szemöldök alól figyeli az őt körülvevőket.

Száj – nézzen körbe maga körül vagy gondoljon csak az idősebb kollégáira, rokonaira, ismerőseire. Hányan vannak, akiknek az alsó és a felső ajkai még látszanak? Lehet, hogy fiatalon még ott volt a húsos száj, de ha már eltűnt, akkor ők azok, akik kényelmetlennek érzik, ha érzelmeiket verbálisan vagy testükkel kell kifejezniük. Tapasztalataikból tudják, hogy a hirtelen fellángolások, a pillanatnyi érzelmek kimutatása nem vezethet jóra. Ezzel szemben az adakozás, a kitárulkozás és a verbális viszony gyönyörködteti azt, aki telt ajkakkal bír.

A valóság persze sokkal árnyaltabb ennél. Sohasem egyetlen arcvonás alapján ítéljük meg a másikat, hanem sok-sok jellegzetességet együtt véve. Egyes funkciók erősítik egymást, míg mások kioltják. Ráadásul változnak a vonásaink életünk során, a változás pedig összhangban van életeseményeinkkel. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy vannak rejtett vonásaink, amelyeket elnyomunk magunkban, mert a társadalom erre kényszerít bennünket. Azt gondoljuk mindig vidámnak, odaadónak, erősnek kell tűnnünk. Azt hisszük, ha beszélünk, jobban kifejezhetjük érdeklődésünket, eközben belül gyötrődünk, mert valójában nem ezt szeretnénk, másra vágyunk. Egyediek vagyunk belül és ezáltal külsőre is. De egyet érdemes mindig észben tartanunk: nincs jó és nincs rossz jellegzetesség, csak az adott élethelyzetben tűnhet valami vagy valaki szimpatikusnak vagy ellenszenvesnek.