Érdemes elgondolkodni azon, hogy egyetlen óra leforgása alatt hány szabályt kell betartanunk a munkahelyen, az utcán, a közértben vagy akár otthon. S mindegy, hogy ezek a saját magunk számára felállított szabályok vagy a külvilág kényszeríti ránk, a lényeg ugyanaz. Korlátoz, visszatart bennünket attól, amit amúgy ösztönösen megtennénk.

  Alig, hogy elkezdtük az első önálló mozdulatainkat, lépéseinket gyakorolni, máris szembetaláltuk magunkat a felnőttek elképesztően sokrétű és gyakran felfoghatatlan szabályrendszerével. „Ne fogd meg”, „Ne vedd le”, „Ne szaladj”, „Ne beszélj csúnyán”, „Ne edd meg”, „Ne sírj”…stb. Mindannyian úgy növünk fel, hogy a szüleink, tanáraink, rokonaink, ismerőseink irányítása alatt lavírozunk egyik határtól a másikig. A határok átlépését pedig kemény szankciók követik. Így kamaszkorunkra akár egy enyhén összezavart, a saját testét is megismerni kényszerülő, tanácstalan, könnyen befolyásolható emberi lénnyé is formálódunk. Sokan le is ragadnak ezen a szinten. Miközben dolgozó emberekké, szülőkké, a társadalom felelősségteljes tagjává válunk, a bölcsőtől kezdve vállunkra pakolt szabályok súlya alól képtelenek vagyunk szabadulni. Sokszor szinte észrevétlenül keserítjük meg a saját életünket, ahelyett, hogy feltennénk magunknak a kérdést: „De mi van, ha most azért sem így csinálom?”

  A kineziológia egyik alapja, hogy a blokként működő hitrendszeri elemeket kiemelje a tudatalattiból és új megvilágításba helyezze a tudatosság szintjén. Ezzel nem csak egy minőségileg jobb élet elérése a cél, hanem egy olyan személyiségfejlődés beindítása, amelynek a végén elérhető az egyén teljes kiteljesedése és boldogsága. Jó esetben a követendő szabály a jólétünket szolgálja, de vannak, amelyek csalóka hiedelmeken alapulnak, megmételyezve mindennapjainkat.

Álljon itt 7 szabály, melyeket néha bizony kötelező áthágni, ettől még nem leszünk deviánsak, bűnözők, legfeljebb boldogabbak.

1. Ne pazaroljuk az időnket hülyékre!

 Sajnos senki nincs abban a helyzetben, hogy elkerülje a számára irritáló, ellenszenves figurákat.  Az ilyen emberek ott vannak a munkahelyünkön, autót vezetnek az utcán, ugyanazt a filmet nézik a moziban, a szomszédunkba költöznek, ne adj Isten a gyerekünk legjobb barátjának a szülei. Velük beszélgetni óriási stressz. A tehetetlenség érzetét keltik bennünk, sőt gyakran még  a magunkba vetett bizalmunkat is képesek megkérdőjelezni, míg végül már azt gondoljuk, ő a normális és én nem vagyok az. Ilyenkor jusson eszünkbe, hogy mennyi mindent tanulhatunk egy ilyen helyzetben. Főként önuralmat, megértést, toleranciát, és ez valójában nagyon jó dolog.

2. A barátainkat megválaszthatjuk, a családtagjainkat nem.

  Ennél is szörnyűbb, amikor valaki hitrendszerében a fenti mondat kapcsán az is beötlik, hogy a barátokat kedvelhetjük, a rokonokat viszont kedvelnünk KELL. Szó szerinti értelemben a családtagjainkat tényleg nem választhatjuk meg. Ha összerúgjuk a port az anyánkkal, nem kérhetünk meg egy másik, korban hozzáillő nőt, hogy ezután legyen ő a legközelebbi rokonunk. A barátainkkal már más a helyzet. De miért lenne kötelező elviselni mindent a rokonainktól, olyat is, amit rossznak ítélünk? Miért vagyunk tapintatosabbak, meghunyászkodóbbak, ha egy rokonunkról van szó. A válasz: azért, mert ezt szoktuk meg, ez él a hitrendszerünkben. A legtöbb rokont egészen kisgyermek korunk óta ismerjük, s akkoriban még nem mondtunk ellent, meg sem fordult a fejünkben, hogy hibás viselkedést látunk, csak figyeltünk és tanultunk, ezt teszi minden gyerek. Felnőttként azonban kialakul realitásérzésünk, különbséget tudunk tenni jó és rossz között. Ne féljünk tehát elmondani ellenérzéseinket még a legközelebbi rokonainknak sem. Akár még hálásak is lehetnek érte.

3. Előbb a munka, aztán a szórakozás.

  Nehéz ettől a szabálytól elvonatkoztatni, még az étkezéseink is ezt követik. Ha megettük az ebédet (bármi is volt az), jöhet a desszert. Ezt halljuk kicsi korunk óta. Holott a jól elvégzett munka jutalma maga a munka végezte kellene, hogy legyen és nem valamiféle jutalom, ami utána következik. A jutalom, a szórakozás azért van, hogy enyhítse azt a negatív érzelmi stresszt, amit a kötelezettségek okoznak bennünk. És ha ezt felfogjuk, akkor akár előre is stressz mentesíthetjük magunkat a jobb eredmény elérése érdekében. Szóval bátran együk meg azt a szelet tortát még a leves előtt.

4. Azzal foglalkozzunk, amihez értünk!

  Tipikus jelmondata ez annak, aki fél kilépni a komfortzónájából. Az ilyen ember saját magát is visszatartja attól, hogy fejest ugorjon az ismeretlenbe, de másoktól is elvárja, hogy ugyanígy cselekedjen. Ráadásul hogyan érthetnénk bármihez is, ha legalább egyszer az életben nem szegtük volna már meg ezt a szabályt. Nyugodtan vágjunk bele új dolgokba! Ha hibázunk, majd jön valaki, aki segít, ezáltal új barátokra tehetünk szert.

5. Az én szavazatom úgysem számít a másik ezer mellett.

  Óriási tévedés! És ez nem csak a népszavazásokra igaz, hanem bármi másra, amihez egy közösség együttes véleménye szükséges. Bátran vállaljuk hát a véleményünket, minden élethelyzetben. Így végül mi lehetünk azok, akik véleményformálásra ösztönzik a hasonló „némákat” és ezzel erőt adnak másoknak is. Arról nem is beszélve, hogy milyen erős belső feszültséget okoz, ha valami az elveinkkel szemben alakul és tétlenül nézzük. Véleménye mindenkinek van, érdemes megfelelően kinyilvánítani azt. A kineziológia szerint számos toroktáji betegség (pl. pajzsmirigy rendellenesség, krónikus mandulagyulladás) elkerülhető lenne, ha kimondanánk, amit gondolunk. Illetve a már kialakult betegségeken is javít, ha elkezdünk őszintén beszélni a problémáinkról.

6. Soha ne légy önző, mert az bűn!

  Sajnos eljött az a perc, amikor magunkba kell nézni, mert az önzőség, mint alapvető emberi tulajdonság, minden emberben jelen van. Az önzéssel együtt jár az is, hogy magasról teszünk mások érdekeire, elvárásaira, azt tesszük, ami akkor, abban a pillanatban nekünk jó. És mivel jó, ezért boldogabbak leszünk tőle. Baj legfeljebb abból származik, ha rendszeresítjük életmódunkban az önzést és ártunk vele másoknak. Ezt semmiképp sem ajánlom, de néha igen jót tesz, ha csak magunkra gondolunk.

7. Kerüljük érzelmeink kimutatását!

  Egyesek a gyengeség megnyilvánulásának tekintik az érzelmek kifejezését.  Rossz hír nekik, hogy az érzelmeinket nem tudjuk eltitkolni, megjelennek az arcunkon, a testtartásunkon minden pillanatban. Ezek az önkéntelen mozdulatok ösztönösen működnek, főként a szem és a száj körüli izmok esetében, időleges megszüntetésüket lehet tanulni (színészeknek kötelező), de felesleges. Sokan úgy nőnek fel, hogy a családjukban az érzelmeikről nem beszélnek, sőt magukba fojtják mindazt. Nem így születünk. Egy 3-4 éves gyerek érzelemkifejezése abban nyilvánul meg, hogy rohangálva közlekedik, kiabálva beszél, hangján és mozdulatain keresztül szabadítja fel azt az energiát, amely az érzéseit kíséri. Tisztán és őszintén adja a nagyvilág tudtára, hogy mit érez és ebben a hallgatóság is örömét leli. Mi marad ebből felnőtt korra? Egy halvány mosoly, ha örülünk és egy lebiggyesztett, remegő száj, ha szomorúak vagyunk. De az energia ugyanúgy ott van, mint három éves korunkban. Engednünk kell néha a felszínre törni, nem bánjuk meg.