Dömötör Tekla gyűjtötte össze A magyar nép hiedelemvilága című könyvében azokat a mára már sokszor megdöbbentő furcsaságokat, amely ük- és dédnagyanyáink idejében még a mindennapi élet részei voltak. A kötetet magam is a nagymamámnál találtam, aki sajnos már 25 éve nincs köztünk, de házi könyvtárában még sokszor kincsekre bukkanok.

A szerelmi varázslatok a maguk idejében éppen annyira titkosak és titkolnivalók voltak, mint maga a nemi élet. E mágikus cselekményhez többnyire a varázslást folytató személy saját haját, körmét, váladékát használta, illetve a megnyerni kívánt illető lábnyomát, körmét stb. Nem ritkán olyan eljárásokhoz folyamodtak a szerelmes asszonyok, amelyeket ma már igen gusztustalannak tartanánk. Előfordult, hogy a gyömülcsös kosár legszebb almáját kiválasztva vagy az asztalra tett étel legszebb húsát felhasználva a szerelmes asszony saját, frissen kitépett szeméremszőrét rejtette a gyümölcsbe vagy az ételbe. Kétségbeesés csak akkor volt, ha véletlenül nem ugyanazt az almát vagy húst választotta és ette meg a férjnek kiszemelt férfi vagy épp valaki más megelőzte. A férfiak ráadásul gyakran ráéreztek, ha tőrbe akarták csalni őket. Azok az asszonyok pedig, akik betegeskedtek, de szerették volna még megélni a következő új kenyér idejét, azok az újbúzából sütött kenyér első falatját bal kézzel, a fejük felett átnyúlva vették a szájukba (Ld.: Fotó balra, 1965).

Nagyanyáink életében is elkövetkezett néha az a pont, amikor úgy érezték, nem kívánnak több gyereket szülni. Erről persze akkoriban még tilos és szégyen volt beszélni. Ám ha egy kiszáradt kút alján lakatot találtak, tudhatta mindenki, hogy az miért került oda. Az ősi hiedelem szerint ugyanis egyfajta fogamzásgátlással ért fel, ha az asszony lezárt lakatot dobott az udvari kútba. Ennek ellenkezőjeként említhető, hogy a terhes nők szívesen rúgtak bele vízzel teli vödrökbe. Általánosan elfogadott szemlélet volt, hogy ez a fajta tevékenység könnyű szülést eredményez. Szigorúan tilos volt azonban a várandós fiatalasszonynak vödörből innia, mert attól tartottak, hogy akkor nagyszájú gyereke születik. A szókimondó, heves természetű ifjak anyjának mondogatták is akkoriban, hogy miért kellett neki vödörből innia, amikor a fiát hordta?

1952, Mátraalmás - Szenes vízzel mossa le
egy asszony a rontást gyermekéről,
a vizet visszakézről törli le.

Nem kell túlságosan messzire utaznunk az időben, hogy boszorkányperekről, farkassá vált pásztorok tetteiről informálódjunk. Szinte döbbenetes, de a 18. század közepén Veszprém, Győr és Bihar megyében is megemlítenek hivatalos feljegyzések „farkassá válni tudó” embereket. A Győr megyei Horváth János 1758-as perében világosan kimondják, hogy maga a „tudálékos” pásztor, több ízben, farkas alakban lovakat tépett szét.

Évszázadokkal ezelőtt fogant, ám még a második világháború idején is élénken élt a boszorkányhit a magyar falusi emberek körében. Azt már nem hitték, hogy ördögökkel szövetkeznek, boszorkányszombatra járnak, de meggyőződésük volt, hogy képes macskává, kutyává, békává változni, ha akarnak. (Ismétlem, a 20. században járunk!) Annak, hogy kit és miért kiáltott ki a falu népe boszorkánynak, minden településen más-más oka volt. Voltak köztük jómódú fiatal hölgyek, de özvegyen maradt magányos, idős asszonyok is. Néha az is kiderült, hogy a boszorkánynak vélt személy valamilyen fogyatékossággal született. Egy hiedelem azonban meglepetésként a legtöbb magyar faluban elterjedt, ez pedig a bábaboszorkányság volt. Ha egy településen két bába is akadt, aki a szülés idején segédkezzen, de csak az egyiket hívták, akkor azt tartották, hogy a mellőzött bába nyomorékká, torzzá, de legalábbis beteggé teheti az újszülöttet. Az is általánosan elfogadott nézet volt, hogy boszorkánnyá csak úgy válhat egy bába, ha tanulóideje alatt megevett valakit: „Guziné a maga lányát ette meg, mert félt, hogy rajtaveszít másén. Valakit nekije meg kellett enni. Csak így vót ezelőtt. Úgy vált boszorkánnyá, hogy megevett valakit” – írja Dömötör egy 1963-as sárrétudvari interjút idézve. S ha egy nagyobb gyermek beteg lett, akkor kilenc napon át, kilenc helyről kért lisztből gyúrtak az úgynevezett frászkarikát. Miután kisütötték, azon bújtatták át a gyermeket, hogy meggyógyuljon.

1965, Sárrétudvari - Nagyapáink még rendszeresen itták répából faragott
pohárból a pálinkát, a sárgaság elkerülése végett.

A legelső halottlátókról a 16. századból olvashatunk, mesterségüket rendszerint több napig tartó révületet, magatehetetlen vergődést követően kezdték el. Amikor a halott személy családtagjai az elhunyt iránt érdeklődtek, a halottlátó erős koncentrálás után elmondta, férfi volt-e vagy nő, milyen ruhában temették el, s más hasonló hitelesítő jegyekkel látta el beszédét. Mivel a 16. századi református zsinatok már tiltották e tevékenységet, a halottlátókról mélyen hallgatott a falu, de rendszeresen felkeresték és információt kértek tőle eltávozott hozzátartozóikról. Legtöbbször érzékeny idegrendszerű nők, néha férfiak voltak halottlátók, akik könnyen transzba estek. Fizetséget sosem kértek, mindenki annyit fizetett, amennyit tudott vagy akart. A múlt század leghíresebb halottlátója a „novaji tudósasszony”, Hegyi Józsefné volt, róla Gárdonyi Géza is megemlékezett.

Kisebb településeken, mai magyar falvakban továbbra is számos hiedelem él, ezeket a helyiek ugyanúgy tiszteletben tartják, mint több száz évvel ezelőtt. Idősebb asszonyok még rendszerint letakarják a otthonaikban a tükröket, ha halott van a háznál. Többfelé láthatunk a ház bejárata fölé kiakasztott lópatkót, melytől szerencsét remélhetnek az alatta elhaladók. De ide sorolhatjuk az újévi lencsét, azt hogy gombot keresünk magunkon, ha kéményseprőt látunk, de a Medárd napi csapadékot is, ami után negyven napi esőzésre számítunk, és így tovább.